Tantörténetek

A mester és tanítványa ültek és beszélgettek. 
A tanítvány folyamatosan arról faggatta a mestert,
hogy az hogyan tudja előremozdítani a fejlődését.
Egyszer csak a tanítványnak váratlanul kiszáradt a torka és köhögni kezdett. 

Kézzel - lábbal hadonászva, gesztusokkal kérte a mestert, hogy adjon neki egy pohár vizet.
A mester lassú, kimért mozdulatokkal a kezébe adott egy poharat, ami... üres volt.
Fejével a fali csap felé intett.

A tanítvány először bosszúsan indult a csap felé,

de mire megtöltötte poharát megértette: 
A mester ad neki eszközöket és megmutatja hol találja a Forrást,
de az Utat bejárni és a "poharat" megtölteni saját magának kell.

(Megtörtént eset alapján írta: Szikra Gábriel)

A lelki gyógyulást kereső elkeseredett embertől azt kérdezte a Mester:

- Valóban meg akarsz gyógyulni?
- Ha nem akarnék, gondolod, hogy idejöttem volna?
- Persze. A legtöbb ember ezt teszi.
- Ugyan miért?
- Nem gyógyulásért jönnek, mert az fájdalmas. Enyhülésért. Figyelemért.


Aztán ha megkapja, folytatja tovább a problémák, gondok, betegségek gyártását,
hiszen akkor újabb figyelmet csikarhat ki környezetéből,
azt pedig nem látja, hogy környezetének ez mennyire terhes tud lenni.
Azok az emberek, akik csak akkor akarnak meggyógyulni, ha az fájdalommentes,
hasonlók azokhoz, akik szorgalmazzák a fejlődést,
de csak akkor, ha az nem jár változással...

(Anthony de Mello)

További (több, mint 380) tanmese ITT

lap tetejére